A projektet Izland, Liechtenstein és Norvégia pályázati alapjából finanszírozzák.

Esettanulmányok

Kőfaragás

A kőfaragás mint falusi kismesterség a kézművesség, a háziipar és a népművészet határán mozgó hagyományos tevékenység. A mesterség körébe tartozik mindennemű olyan munkavégzés, amely a kő megmunkálására irányul, és amely során építkezéseknél használatos elemek, emlékjelek vagy használati tárgyak készülnek. Specialista művelője a kőfaragó, akit eredetileg kőművesnek neveztek, de később a fogalom a falrakó építőmesterek jelölésére szűkült. A középkori oklevelekben emlegetett kővágó pedig kőfejtőt, kőbányászt jelölt, aki előkészítette a kőfaragó számára a szükséges kőtömböket, de gyakran mindkét tevékenységet ugyanaz a személy végezte. A kővágó és a kőfaragó kifejezések egyben megjelölték a két különálló munkafázist, a kő kitermelését és megmunkálását, azaz minőségileg is elkülönítették a durvább és a finomabb, művészi munkát.

A Kárpát-medencében az üledékes (homokkő, mészkő), a vulkáni eredetű (andezit, bazalt) és az átalakult (márvány) kőzetek kitermelését és felhasználását egyaránt végezték. A népi kőfaragók főként gyakorlati szakértelemmel bírtak: a feltárt kő tulajdonságai (színe, összetétele, keménysége) és felhasználási módja szerint pontosan megkülönböztették a kőzetek fajtáit, a geológiai (tudományos) elnevezéseit azonban legtöbbször nem ismerték.

A mesterség múltja és jelene

A kőfaragás Kárpát-medencei kialakulásában a minőségi nyersanyagot biztosító bányák játszották a legfontosabb szerepet, a szakemberek elsősorban a bányák szomszédságába tömörültek, ahol kőfaragó műhelyek, központok jöttek létre. Erdélyben – pl. Homoródjánosfalván – már a rómaiak idején művelték a kőbányászatot.

A történelmi Magyarország központi kőfaragóiparának kibontakozásában nagy szerepe volt a nagyobb egyházi és polgári építkezések beindulásával a külföldről érkezett olasz, osztrák és német mesterek munkásságának, akik közül sokan letelepedtek és elmagyarosodtak. Az írásbeliségben fennmaradt adatok azt támasztják alá, hogy a kő hivatásszerű megmunkálásával a 16–17. században még mindig csak az ország központibb részein, főleg jelentősebb városokban foglalkoztak.

Az elzártabb településeken tevékenykedő kőművesek termékei más rendeltetésűek voltak: malomkövet, lépcsőfokokat vágtak, katolikus vidékeken darabos megmunkálású kőkeresztek is készültek. Későbbi termékeik jelentős fáziskéséssel utánozták az európai stílusirányzatokat, rusztikus jellegüknél fogva fokozatosan beilleszkedtek a népművészetbe. A korábbi századokban a hegyoldalban gyűjtött vagy fejtett homokkőlapokból kevés alakítással sütőkő is készülhetett, melyen lepényt, palacsintát sütöttek (Háromszéken 1759-ből származik feljegyzés palacsintasütő követ illetően). A kutatás szerint például a faragott sírkövek is – a gazdagabb családok és külföldi példák időálló emlékállítási gyakorlatának utánzásaként – csak az utóbbi két évszázadban terjedtek el általánosan a temetőkben, de rövid idő alatt sajátosan helyi, eredeti arculattal ruházták fel a falusi temetőket.

Székelyföldön, Háromszéken és Erdővidéken alig van korai adat kőfaragókra vonatkozóan, de a 17. századból ismert a magyarhermányi kőfaragó Incze András neve, aki a hermányi veres kőből – vörös andezitből – a nagybaconi református templom számára is dolgozott. Háromszéken a nagyobb léptékű kőfaragás végül a 19. század második felében, főleg olasz út- és vasútépítő kőművesek, kőfaragók hatására terjedt el. A háromszéki helynévkutatás eredményei szerint a 19. közepén a Kőbánya (Réty), Kőbánya oldala (Csomakőrös), Kőbánya pataka (Feltorja) dűlőnevek jelezték, mely településeken termeltek ki nagyobb mennyiségben követ. Az 1879-es ipartörténeti összeírás szerint a térségben akkoriban kőfaragással foglalkoztak Árkoson és Maksán, Kovásznán két helyen malomkövet készítettek, Kézdiszentléleken pedig hárman űzték hivatalos keretek közt a kőfaragást.

A 19. század második felétől Háromszéken több olasz kőműves mester dolgozott: Defrancesco, Delnegro, Di Bernardo, Bosin, Gabrielli, di Gaspero, Giacomello, Kraighero, Longo, Mamina, Pezzano, Pittino, Valerio, Zuliani és mások munkáját dicsérik a környéken a műutak és vasutak kőből készült átereszei, de számos sírkő és út menti emlékmű is került ki a kezeik közül. A 20. század elejére kialakultak Háromszék legfontosabb kőfeldolgozó központjai Ojtozban, Kézdiszentkereszten (Polyán) és Kézdiszentléleken, ahol néhány család – megtanulva és iparszerűen folytatva a mesterséget – ismertté vált munkái által a környéken. 

A kőipar térnyerését jelzi, hogy az első világháború előtt a történelmi Magyarország területén több mint 2500 kőbányát tartottak számon, javarészüket a 19. században fogták művelés alá. A népi kőfaragók a kőfejtést többnyire a települések határában, a hegy oldalában nyitott felszíni bányákban végezték. Ezek olyan helyen lettek kialakítva, ahol a földfelszín kopása következtében az alapkőzet rétegei a felszínre kerültek. Szentléleken, a Perkő oldalában leginkább a sárgás színű csillámban gazdag meszes cementezésű homokkövet, Mikóújfaluban az andezitet, Sepsibükszádon főleg andezitet és a különleges helyi andezit-bazalt keveréket, Magyarhermányban pedig a vörös andezitet bányászták és dolgozták fel.

Az Olt völgyében, a Bodoki-hegység lábánál fekvő Mikóújfaluban és Sepsibükszádon bányászott vulkáni eredetű keményebb anyagot leginkább útépítéshez és burkoláshoz (makadámburkolat) használták, a könnyebben formálható, puhább felsőháromszéki homokkőből pedig kapulábakat, épületelemeket, használati tárgyakat faragtak. Külön foglalkozássá fejlődött a malomkő (Kovászna), később, a második világháborút követően a hiánygazdaság hatására a fenőkő és a köszörűkő (Kézdiszentkereszt) készítése.

Jó minőségű, homogén, jól faragható kőhöz bányászás, fejtés útján jutottak. A kőfejtést nagy mértékben elősegítette a bányát alkotó kőzet szerkezeti adottsága, illetve a rétegek elhelyezkedése: minél jobban közelítettek a rétegek a függőleges álláshoz, annál könnyebben voltak leválaszthatók a szükséges tömbök az alapkőzet lába vagy talpa felé haladva. A kitermelés széle felé a kőréteg elvékonyodott, majd megszűnt. A minőségi alapanyagot biztosító kőbányát maximálisan kihasználták: mindaddig fejtettek, amíg alkalmas követ találtak.

Háromszéken a kőbányászás és a kőfaragás évi ritmusa a mezőgazdasági munkák rendjéhez igazodott, mert leginkább a gazdálkodásból élő, szakképesítés nélküli emberek – parasztspecialisták – foglalkoztak vele. Rendszerint egyedül vagy családi munkaszervezetben dolgoztak. A családok megélhetését a föld és az állatok haszna, valamint a mesterség jövedelme együttesen biztosította.

A kőfejtés emberpróbáló, veszélyekkel járó munka. Ennek a szakértelme is apáról fiúra szállt. A 10–15 éves fiúk a mesterség fortélyainak elsajátításával már olyan teljesítményt nyújtottak, amilyent a kőbányászatban járatlan felnőtt férfiak nem tudtak utánozni. Ahogy mondják, ezt a munkát csak az tudja csinálni, aki a bányában született.

Szerszámok

A kőfaragás fázisai során használt kézi szerszámokat legtöbbször maguk a kőfaragók készítették, s készítik napjainkig. Több-kevesebb kovácstudománnyal felvértezve saját műhelyükben maguk oldották meg a kicsorbult vésők újraélezését és megedzését, különféle acélelemekből a szükséges formájú és méretű ékek, vésők, feszítők kimetszését, a szerszámkészlet kiegészítését. A kézdiszentléleki és a bükszádi kőfaragók alapkészletébe egyaránt beletartozik a ránga (hosszú, hegyes feszítővas), vonalzóméteresspicc (hegyes lyukfúró szerszám), a puncseta (hasítószeg), a lapi (ráfvasból készült feszítő lemezek) a pattancs (durvább élű vésőfajta), a stockhammer (fogaskalapács), a riktolóbot (élesbot, éles kalapács), a fogas véső, a slagozó és sallervéső (széles vésők), drótkötél vagy acélsodrony, valamint a ráverő kalapács (6–7 kilós kalapács).

A kézi szerszámok munkáját a 20. század folyamán megismert és beszerzett gépek nagy mértékben megkönnyítették, az előkészítő fázisokat többnyire gépesítették. Az Olt menti települések kőbányáiban az 1930-as évektől kezdődően robbantással darabolták fel a masszív vulkanikus kőzetet. Az ezt követően bevetett vágó-, fúró-, zúzó-, őrlő- és rostálógépek nagymértékben átvették a bányászok kétkezi munkáját. Bár a legaprólékosabb faragványok továbbra is kézi munkával készültek, az elektromos kéziszerszámok – fűrészek, horonymarók, csiszológépek (flex) – az 1990-es évektől kezdődően jelentősen megkönnyítették a kőfaragók életét.

Technikák és munkafázisok

A kő fejtése és megmunkálása azon a megfigyelésen alapul, hogy a kőnek szála van, mint a fának, azaz erek és repedések húzódnak a kőzetben, amely mentén hozzáértő ember kihasíthatja, alakíthatja a tömböt. Saját magát megmutatja, hogyan kell fejteni. Minden kőnek van növése, mint a fának. A kőbányászok célja, hogy minél nagyobb tömböket véssenek ki a lelőhelyről, melyeket aztán céljaik érdekében különféle méretekre, több méteres oszlopokra vagy több négyzetméter felületű lapokra szabhatnak.

Földelés. A kőbányászat első munkaszakasza a földelés vagy a kő kiszabadítása. Ez azt jelenti, hogy az alkalmasnak tűnő terméskövet megtisztítják a rajta lévő földtől, törmeléktől: csákánnyal óvatosan kopogtatva meghatározzák a széleit, majd lapáttal eltávolítják a törmeléket és a követ borító talajt. Ezt követően alapos vizsgálattal kiderítik, hogy van-e rajta repedés, megfelelő lesz-e a tervezett munkadarab elkészítéséhez. A kőfaragó kalapáccsal megkopogtatja a kőtömböt, amely, ha hasadás van rajta, tompán szól, ha ép, pengő hangot ad ki, visszarúgja a kalapácsot.

Hasítás. Ezt követően hosszú vonalzó és spicc vagy grafitrúd segítségével kijelölik a kőtömb alsó szélét, lábát, ahol leválasztásra kerül az anyakőzetről a darab. Az így meghúzott vonal mentén egymástól 10 cm távolságra spicc és kalapács segítségével 2–3 cm mély lyukakat mélyítenek a kőbe, melyekbe aztán sorra beverik az ék alakú hasítószegeket. Ráverő kalapáccsal rendre végigjárnak a szegek során, egy-egy ütéssel mindegyiket beljebb verik a kőzetbe. Anyagtól függően 5–8 végigkalapálás után a szegek mentén az anyakőzet elreped, ha nem, behelyezik egymással szembe a két lapos feszítőéket, közéjük pedig bevernek egy hasítószeget. Az így megnövelt feszítő erő hatására elszakad a kőtömb, megemelkedik és elmozdíthatóvá válik.

Miután sikeresen kifordítják a helyéből a kitermelt darabot, a mester szigorú figyelemmel végigméri, megfigyeli a hibáit, megkopogtatja, hogy meghallgassa, keletkezett-e repedés benne. Ezt követően megvonalazza a kívánt méret szerint, majd ékekkel lehasítják a kisebb szeleteket.

Robbantás. Az iparszerűen működő Olt menti kőbányákban a 20. század elejétől a munkát robbantással kezdték, meglőtték a követ. Az így kitermelt kőzetet főleg zúzott kőként, út- és épületalapozáshoz használták, mivel a robbantás mikrorepedéseket indíthatott a rétegekben. Több ember kézi erővel, később géppel fúrt több méter mély lyukakat a kőzetbe, amelyekbe aztán a robbanóanyagot helyezték. A fúróként szolgáló vasrudat ráverő kalapáccsal ritmusra ütötte két bányász, a fúrót tartó társuk minden ütés után 90 fokot fordított a szerszámon, egyre beljebb haladva a kőzetbe. A mélyülő lyukba vizet öntöttek, mivel a nedves kő könnyebben megmunkálható, a keletkezett kőport pedig egy vékony, kanálszerű szerszámmal távolították el. Robbantást követően a felszínre omlott darabokat osztályozták. Ha őrlésre kerültek, síneken guruló csillékre rakva a megfelelő gépek tölcséreihez irányították. Amennyiben faragott épületmunkák készültek a bányászott kőből, ékekkel kisebb darabokra hasították. Gyakorlott kőfejtők a robbantás után ránézésre meg tudták becsülni, hogy egy-egy darabból milyen terméket lehet készíteni.

Szállítás. A kitermelt és méretre nagyolt kőtömböket régen szekérrel, a jelenben erőgépekkel (traktorral) szállítják haza.

Faragás. Legtöbb kőfaragó az udvaron, vagy nyitott oldalú színben, műhelyben fogott a kő megmunkálásához. A kő minőségét a színe, mintázata és a keménysége alapján állapították meg. A szebb és keményebb kövön szikrázik a spicc, az ilyen anyagból a komolyabb megbízásokat teljesítették. Az anyagot a földön, kődarabokra vagy bakra helyezve faragták, időnként fordítottak rajta, változtattak a fekvési pozícióján, hogy jobban hozzáférjenek. A 20. század második feléig–végéig a követ kizárólag kézi szerszámokkal formálták.

Különféle vastagságú és szélességű vésők nyomán, egyenletes kalapácsütések alatt gyalulódott a durva felület simává, majd vált mintákkal díszítetté. A díszítetlen felületeket vagy lecsiszolták, vagy a fogaskalapáccsal mintázták, pöttyözték meg.

Az utóbbi időkben a tömböket nagy teljesítményű (háromfázisú) elektromos motorok által meghajtott házi gyártmányú keretfűrészek, vídiás fogú gatterek segítségével, állandó locsolás mellett szabják milliméter pontosságú méretre. A víz nemcsak könnyebben megmunkálható teszi a követ, de megakadályozza a kő porzását, az ártalmas kőpor belélegzését. Egy fél köbméternyi nagyságú kőtömb szeletelésekor két fűrészlap átlagosan 10 cm-t halad óránként a homokkőben. Így készülnek a kapulábak hasábjai, de így a sírok lapos fedlapjai és a templomok járófelületeinek burkolólapjai is. Kivágás után a mester berajzolja a kialakítandó mintákat, majd a nagyoláshoz elektromos kézi szerszámgépeket használnak, bemélyítik a nagyobb ornamensek kontúrját, elkészítik a hornyokat. Sírkövekre általában tulipánt vagy rózsát, keresztet, kopjafát faragnak. A betűk kirajzolását a megmunkált darabra alkalmazott sajátos négyzethálós rendszer szerint végzi a kőfaragó mester, így éri el, hogy a kialakított betűk ugyanahhoz a „szedési” stílushoz igazodva tökéletesen találjanak egymáshoz.

Napjainkban a tulajdonképpeni kőfaragás a betűk és díszítőmotívumok végleges formájának a kialakítására szűkült, minden egyebet gépekkel végeznek. A kivésett, kitisztított mélyítéseket aztán vizes csiszolókövekkel addig súrolják, míg a kívánt simaságot elérik.

Helyreállítás. A munkafolyamat befejező szakasza az elkészült munka elhelyezése, felépítése rendeltetési helyén. Az elhivatott kőfaragó számára az elégtételt a helyére tökéletesen passzoló faragvány és az elégedett megrendelő dicsérete jelenti.

Termékek

Háromszéken a kőfaragás nagyobb méreteket öltő kibontakozása óta az elmúlt két évszázadban a térség infrastruktúráját illetően nagyon fontos volt a kőhidak, átereszek, kővel burkolt műutak és vasúti töltések kiépítése, határkövek elhelyezése az utak mentén. A templomok, kúriák, lakóházak díszítésére ablakkereteket, tornácoszlopokat és -könyöklőket, padokat, lépcsőket, járdalapokat, a gazdaságok számára kapu előtti kőhidakat, kerékvettetőket, kútkávákat, itatóvályúkat, pincegádorokat, a határban forrásfoglaló köveket faragtak kőből. A kő épületelemek közül a falvakon a legelterjedtebbek a kőkapuk, amelyekre gyakran felvésték a megrendelő nevének kezdőbetűit, és különféle oszlopszerű faragványokkal, rozettákkal, gömbökkel díszítették azokat. Építőelemként történő hasznosítása mellett a terméskőből emlékjeleket, leginkább sírköveket és kőkereszteket, emlékműveket készítettek. A 20. században több háromszéki képzőművész figyelme fordult a természetes kő alapanyag felé, ennek köszönhetően művészi kivitelezésű figuratív alkotások, szobrok kerültek köztéri elhelyezésre. Jellemzően a népi anyagfelhasználásra, a kőiparnak sincs használhatatlan mellékterméke: a kőbányákban és a kőfaragó műhelyekben felgyűlt törmeléket házak alapjaiba építve hasznosítják.

Összegző

A kőfaragás tevékenységei a mesterség háromszéki megjelenése óta keveset változtak. Bányászati jellege és nagy szilárdságú alapanyag-feldolgozása miatt az egyik legnehezebb foglalkozásként tartják számon. A kőfaragót többféle veszély fenyegeti: a bányában a hirtelen leomló rétegek, faragáskor a rétrobbanó kőszilánkok, a finomabb faragási és csiszolási munka során pedig a legalattomosabb ártalom, a tüdőben felhalmozódó kőpor (szilícium-dioxid) kiváltotta betegség, a szilikózis, mely enyhébb formájában is légzési elégtelenséghez vezet.

A nyilvánvaló gépi segítség mellett a kő kitermelése napjainkban is jelentős fizikai erőkifejtést és alapos szakértelmet igényel. A hegy oldalából kézi szerszámokkal kivágott kőtömb átlagban néhány köbméter nagyságú, a hosszú távú bányászat során azonban a hegyomlások következtében a kőfaragók több 10 köbméternyi sziklák elmozdulását idézték elő (Kézdiszentlélek kőfaragói pl. néhány éve egy 70 köbméternyi sziklaomlást készítettek elő és vezettek le).

A természetben előforduló nyersanyag mennyisége a mesterség jelenlegi családi, kisipari keretei között beláthatatlan időkig elegendő. A kőfaragók szerint a Kézdiszentkeresztnek és Szentléleknek bányaként szolgáló Perkő oldala annyi követ szolgáltat, hogy ezer év múlva sem fogy el, hiszen a hagyományos fejtéssel egy évtized alatt félméternyit haladnak a hegy oldalában. Az utóbbi időben a kőfaragványok iránti megnövekedett keresletet, valamint a kőfaragók családjában a mesterek utánpótlását látva minden esély megvan ara, hogy még nagyon sokáig gyönyörködhessünk a tárgyalkotó népművészetnek ebben az ágában.

Irodalom

BAJKA Zoltán

1997 A csengő kő útja. Mikóújfalu és Bükkszád környéki kőbányák. Természet Világa, 128. évf. 6. sz. (június) LXXIX–LXXXII.

BOÉR Imre

2006 Adatok Magyarhermány néprajzához és történetéhez. Erdővidéki Történeti és Természettudományi Tár III. Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Sepsiszentgyörgy

CSIGI Emőke – STENSZKY Csilla

2008 A kőfaragás régen és ma. In: [Pozsony Ferenc (szerk.)]: Népi mesterségek Háromszéken. Kovászna Megyei Művelődési Központ – Regös Ifjúsági és Közművelődési Egyesület, Sepsiszentgyörgy, 65–70.

DÁVIDNÉ BARTALIS Izabella

2009 A kőfaragó Bartalis család Kézdiszentléleken. In: Borcsa János (szerk.): Kézdiszentléleki breviárium. Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely, 239–248.

FEHÉR János

2011 A nagybaconi református templom. Híres Helyek 2. Tortoma Könyvkiadó, Barót

FILEP Antal

1980 Kőfaragás. In: Ortutay Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. K–NÉ. Akadémiai Kiadó, Budapest, 296–298.

GAZDA József

1993 Kőművesség, kőfaragás. In: Uő: Mindennek mestere. Püski Kiadó, Budapest, 47–55.

JUHÁSZ Antal

1991 Kőfejtés, kőbányászat, kőfaragás. In: Domonkos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz III. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 620–636.

Dr. KÓS Károly

1980 Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest

MOLNÁR István

1971 A kő feldolgozása Kézdipolyánban. Kovászna megye. Aluta. Sepsiszentgyörgy, 347–377.

SZABÓ T. Attila (anyagát gyűjtötte, szerkesztette)

1995 kő. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár VII. Kriterion Könyvkiadó – Akadémiai Könyvkiadó, Bukarest–Budapest, 297–303.

Terminológia és tipológia a vargyasi mészégetés erőterében

1. Gazda, segítség, munkás

A mészégetésnek Vargyason évszázadokon keresztül számottevő gazdasági jelentősége volt, az állattartás és földművelés mellett művelői számára fontos megélhetési forrást és pénzkereseti lehetőséget jelentett. A falut övező erdőségek peremén kb. 15–20 négyzetkilométeren szétszórt 15 mészégető katlan a Vargyas-, a Hagymás-patak és a Nádas-patak völgyében, a Kövesútfeje vagy Puszta nevű határrészben, valamint a Rika-erdőben található.

Akárcsak a korábbi századokban, a mészégetés napjainkban is főleg családi, nemzetségi vonalon működik: egy-egy katlan kiégetésében a gazdasági érdekből újra tömörülő, nemzetségi alapon nagycsaláddá összeálló famíliák, a kiterjedt családok tagjai vesznek részt. 2008-ban Vargyas határában 13 mészégető dolgozott saját vagy bérelt katlanban, közülük kettőnek két katlanja is állt egymás mellett.

A mesterség műveléséhez egyidejűleg 5–6 személy, köztük legalább 3 jó munkabírású férfi részvétele szükséges, akik nem mindig kerülnek ki egyetlen család köréből.

A mészégetési munkamenet különböző fázisaiban részt vevő katlantulajdonos, aki egyben a mészégetés specialistája, a segédkező családtagok, illetve a fizetett napszámosok terminológiai behatárolása az elvégzett munka jelentőségéhez viszonyított. Az általánosító mészégető fogalma Vargyason csak azt a mindenfajta szakirányú képzettség nélküli embert – néprajzi terminussal parasztspecialistát[1] – jelöli, aki saját kemencéjében égeti a meszet. A mésztermelés különböző munkafázisain bekapcsolódó személyek voltaképpen a mesterség viszonylatában jól kontúrozott hierarchia fokain helyezkednek el, s ez a kategóriabeli szóródás determinálja a faluban elnyerhető társadalmi elismerés mértékét is.

a.) Ennek a megoszlásnak megfelelően Vargyason tucatnyi aktívan dolgozó mészégetőt, más szóval gazdát – vagy újabban patront – találunk. Köztük markáns csoportot alkotnak azok a rokonok, akik egy több generációra visszavezethető mészégető dinasztia tagjai; mellettük számon tartanak néhány idős, visszavonult mészégetőt is. A gazda részvétele nélkül nem kerül sor égetésre. Szaktudására több munkafázis során is szükség van, a munka összehangolását, a nyersanyag és a szállítás megszervezését, illetve a mészkő kemenceszerűen boltozott berakását ő végzi. A gazda biztosítja a mesterség hivatalos műveléséhez a helyi tanáccsal kötött szerződéses hátteret, fizeti az adót, és rendelkezik a kő és fa beszerzéséhez szükséges pénzzel, valamint nyugta- és számlatömbbel. Az állandó megrendelés bebiztosítása és a termék kedvező áron történő értékesítése ugyancsak a gazda talpraesettségét és kapcsolatrendszerét igényli.

Az anyagi források előteremtése és a szervezői munka mellett a gazda a mesterség kiváló ismerője, specialistája is egyben. Napjaink elismert mészégetői kivétel nélkül gyermekkorukban sajátították el a mesterséget, többen épp a családi hagyományba szocializálódtak: „mondom, én lehettem… tizenöt esztendős se vótam, má akkor má szekérrel hordtam a meszet, nem kocsival, egyik faluból le Hídvégen, le Nyáraspatak. Ismeri? Mindenütt jártam a szekérrel, lóval, szekérrel”. (1) A hosszú távú, összehangolt munka egyik biztosítéka lehet a leendő munkás betanítása, kéz alá szoktatása. A fennebb idézett adatközlő állandó munkása így emlékszik a kezdetekre: „fel az üdősöktől, felszedtük… Hát engem, szegény apám, nyugudjék csendesen, nem tanított erre a munkára, az öregtől láttam, P. bácsitól, me el-elhívott, lehettem tíz, tizenegy esztendős, jöttem, s figyeltem az öreget. S fiam el kell jönni, meg kell tanulni, s addig erre, addig arra, míg az öreg bévett oda a likba maga mellé, s addig figyeltem, amíg felszedtem. Most má nem tud egy akkora követ felvenni, mind így a kujakom, így ne. Na de úgy es menyen, s úgy es csinálja, alig tud felmászni a szekérre! Hetvenen felül van.” (2)

A mészégetők emellett lehetőségeikhez mérten gazdálkodnak, állatokat tartanak, a családi jövedelem így a saját használatra előállított terményekből, állatokból és a mészégetésből származó pénzből tevődik össze. A mészégető családfők állatokkal és gépekkel ellátott magángazdaságot bírnak, gyakran gépesített munkafázisokat vállalnak a falubeliek kérésére, tehát több lábon álló, a kiterjedt családot és több kívülállót is foglalkoztató családi gazdaságot működtetnek. A mész felvásárlását nagyobb cégekkel szerződik le, általában előzetes megrendelésre dolgoznak. Állandó megrendelőik leginkább Székelyudvarhelyről érkeznek: „…most Udvarhely nyeli a meszet, ott vannak a nagy építkezések…”

b.) A mészégetők családtagjai – szülők, gyerekek, feleségek –, amennyiben bírják a nehéz fizikai munkát, alkalmi segítségekként kiveszik részüket a mész előállításának folyamatából. Szerepük nem elsődleges, részvételük sem nélkülözhetetlen, viszont ha elég segítség van, a gazdának nem kell idegen munkaerőt bevonnia és megfizetnie, a haszonból több marad a családban. Ezek a hozzátartozók ismerik a mesterség fortélyait, azonban segítségükre elsősorban a több embert igénylő munkafázisokban, például a nyersanyag helyszínre történő szállításakor, a kő törésekor és katlanba való berakásakor van időszakosan szükség. A mészégetésbe való egy-két napos bekapcsolódásra a munkahely, a családi gazdaság vezetése mellett vagy külföldi munkavállalás szüneteiben is lehetőség nyílik, részvételük tehát opcionális, s minthogy a gazda családjának tagjai, ráadásul nem kötöttek a mesterséghez, társadalmi elismertségük sem alacsonyabb a gazdáénál.

c.) Vargyason helyi szóhasználatban munkásoknak nevezik a napszámra fizetett munkaerőt, amelyre a kisebb vagy idősebb családoknak fokozottabb szüksége van. Mint említettük, a mészégetésben érintett csoportok kapcsán többrétű, társadalmi és gazdasági hierarchiáról kell beszélnünk, ugyanis a munkások gyakran a falu társadalmának szegényebb rétegéből, leginkább cigány családokból kerülnek ki. A munkások csoportja azokból a személyekből áll, akik elég megbízhatóak ahhoz, hogy a székely gazda számíthasson munkájukra az egymásután következő megrendelések esetén is. Egy-egy rendesebb családból két-három munkás is dolgozhat rendszeresen egy mészégetőnek, közöttük általában kölcsönös segítségen alapuló patrónus–kliens viszony épül ki. A napszámosok a szezonon kívül kapott plusz juttatások – termény, hús, pénz – számláját munkaerejükkel egyenlítik ki. Neköm megvan az állandós munkás, há hogyne. [Hány ember van itt állandóan?] Most egy ember s izé a fiával, egy család. Sógor, feleségök rakják es, ők es égetik. Én hordok követ s fát.” (1) A faluban a mészégetésből élő csoport társadalmi megítélése egyértelműen pozitív, a becsülettel végzett értékteremtő munka általánosan elismert, a mészégetői státus valahol a földművesek és az iparosok közé helyezhető.

2. Katlantípusok

A mészégetést a 19–20. századi írott források szerint tavasztól őszig tartó szezonban végezték. Azokban a családokban, ahol az állattartás mellett gabonatermő szántóterülettel is rendelkeztek, a mészégetés két szezonra, egy tavaszira és egy őszire tagolódott, hogy a mezei munkákat is idejében elvégezhessék. Ennek megfelelően márciustól május végéig, illetve augusztustól október végéig foglalkoztak mészégetéssel. Terepkutatásom adatai alapján az időjárás, a megrendelések és az anyagi helyzet függvényeként nemegyszer téli mészégetésre is sor került, amikor a hó alól gyűjtötték össze a mészkövet. Az utóbbi évek hó nélküli gyenge telei is kedveztek a mészégetés megszakítás nélküli folytatásának.

a.) Kardalus János a környék legjelentősebb mészégető központjának, a homoródalmásinak az ismertetésében írja, hogy a 19. század közepe tájáig a meszet még vesszőfonatú katlanban égették, csak azután tértek rá a gránitkőből épült katlanok használatára.[2] A vargyasi mészégetők emlékeznek, hogy hallottak a vesszőfonatú katlanok, vagy az azt megelőző, pusztán ásott mészégető gödrök használatáról. Egy helyen még a mostani mester apja is égetett ilyenben, azt ő maga is látta, tehát arra következtethetünk, hogy 50–60 évvel ezelőtt elszórtan még használtak ilyen kezdetleges mészégető katlant Vargyason. A vesszőfonatú és tapasztott falú katlanok a ma használatosaknál jóval kisebbek voltak, egy alkalommal azokban 4–6 mázsa (szemben a mai 5–7 tonnával) meszet égethettek. Ilyenből minden három-négy égetés után újat kellett építeni, mert közben a katlan vesszőfonásos és tapasztott fala is elégett, beszakadt.[3]

Valószínűleg Vargyason is, akárcsak a közeli Homoródalmáson, a 19. század végén tértek át az időállóbb kőkatlanok készítésére.[4] A gránitkőből rakott nagyobb mészégető katlanokat a 20. század közepe után az egyre hozzáférhetőbb és könnyebben kezelhető (cigány)téglával kezdték kiépíteni. Az áttérésben döntő érv az anyag elérhetősége volt, valamint az, hogy a téglakatlan – szemben a gránitkőből rakottal – az égetés befejezése után hamarabb kihűlt, tehát időt spórolhattak meg az alkalmazásával. A téglakatlanok nagy többségénél a nagy terheltségű párkányt, amely a berakott mészkőmennyiséget tartja, továbbra is kőből rakták.[5]

A téglakatlanok tartósságát több helyen a tűzálló samott-tégla használatával próbálták biztosítani, ez azonban a gránitkőhöz hasonlóan hosszan tartja a meleget. A vargyasi katlanokat a környezeti adottságok és a környéken található, konszolidációra alkalmas összes építőelem figyelembevételével készítik el, felhasználják például a közelben kidőlt betonsasfát vagy éppen a derékba tört villanyoszlopot is.

b.) Szerkezeti szempontból két katlantípust használnak Vargyason. Régebbi, nehezebben kezelhető típus a szimpla vagy egyszerű katlan. Ebbe égetéskor hosszú és vastag fatörzset tolnak, amelyre keresztbe kerülnek a méteresre vágott hasábok, hogy az így keletkező réseken beáramló levegő a tűz oxigénellátását biztosíthassa. Az égetőnek folyamatosan ügyelnie kell arra, hogy legyen olyan nagyobb hasáb a katlanban égő tűz közepén, amelyre keresztbe lehet rakni a tűzifát.

Újabb, egyre szélesebb körben elterjedt típus a rostélyos katlan, amelybe a tüzelő nyílással egy síkban, egymással párhuzamosan négy-öt darab, kb. 20x30 cm vastag kőgerenda van beépítve egymástól 20–30 cm távolságra, ezek tartják a tűzfészket. Rostélyos katlan használatakor nem kell külön gondoskodni tűztartó fagerendáról, a tüzelőnyílás alatti, a lehulló hamunak hagyott ablakon és a rostély résein elegendő levegő áramlik a tűz táplálásához, ebben tehát egyszerűbb a tüzelés. E katlantípus praktikusságát bizonyítja, hogy a felmért szimpla katlant a pontosító mérés alkalmával, alig négy héttel később rostélyossá átalakítva, megemelt kürtővel találtam.

3. A mészkő osztályozása

Az égetésre szánt és a katlan megrakása céljából különböző méretűre tört mészkő osztályozását a szakirodalomban homoródalmási példán követhettük végig.[6] Homoródalmáson az 1970–80-as évek fordulóján a mészégetők párkánykőnyomtatókőboltkőkutyafejseggelőküklő (küglő) és rást típusú mészkődarabokat különböztettek meg.[7]

A vargyasi mészégetők mészkő-tipológiája nagyban hasonlít az almásihoz, itt viszont többféle típust találunk. Érdekes, hogy míg egyes mészégetők alig néhány fontosabb szabvány-méretre alkalmaznak kifejezést, mások egészen aprólékos különbségeket is külön fogalommal jeleznek. Ezek alapján összesítve a vargyasi mészégetők az alábbi típusokkal dolgoznak:

a. A párkánykövek lapos és széles kövek, amelyeket közvetlenül a katlan körbefutó párkányára raknak alapnak.

b. A nyomtatókő a párkánykövek lenyomtatására használt nagyobb, kerekebb kődarab.

c. A bótkő a katlan legértékesebb építőeleme, a legnagyobb darabokat nevezik így. A bótköveket  már a meghordáskor félreteszik.

d. Kutyafejű kőnek nevezik a hosszúkás, kutyafej nagyságú és alakú követ, amellyel a boltkövek közti réseket töltik ki.

e. A seggelőnek nevezett közepes nagyságú mészkövet is nyomtatókőként használják.

f. A nagy kujakos nagyobb férfiököl méretű mészkődarabot jelent.

g. A kicsi kujakos kisebb, női ökölhöz mérhető kődarab; ezekkel a kujakosokkal a nagyobb darabok közti réseket töltik ki.

h. A hosszú, végére és oldalára háromszög alakban hegyesedő kőtípust éknek nevezik a mai vargyasi mészégetők.

i. A legapróbb réseket, valamint a bébótott katlan tetejét tálban hordott apróval vagy prizmával tömítik.

4. A munkafázisok

a.) A meghordás. A tervezett égetés előtt két-három nappal a gazda, a katlan tulajdonosa saját szekérrel vagy fogadott fuvarossal és 1–2 férfiemberrel elindul beszerezni a mészkövet. Ezeket leginkább a legelőkről, erdőkből szedik össze, feszegetik ki a földből, de a Hagymás-hegyen nyitott külszíni bányából is szállítanak. Mások a Rikából vagy Felsőrákos határából szerzik be a mészkövet. A megrakott szekérrel a katlan tüzelőnyílása közelébe állnak, ide ürítik le a rakományt. Már a meghordás alatt kiszemelik és kiválogatják, a katlanhoz közelebb dobálják a legnagyobb és legértékesebb bótköveket, amelyekből a boltozatosan összerakott katlan íve fog épülni.

b.) Kőtörés, katlanrakás, bébótás. A meghordást követően a katlan megrakása következik. Ennél a munkafázisnál a gazda jelenléte mellett két kőtörőre és két hordóra van szükség, meg egy emberre, aki a katlanban álló gazda keze alá helyezi, beadogatja a tüzelőnyíláson keresztül a mészkővel megrakott tálakat vagy a boltköveket.

A munkát a két kőtörő kezdi, akik 8–10 kilós kalapácsokkal nekilátnak a nagyobb mészkődarabok ökölnyi méretre való aprózására. Minél apróbbra törik, annál hamarabb kiég, viszont ha túl apró, nehezebb dolgozni vele. A megtört mészkövet két munkás (asszonyok általában) régi fémtálakba szedi és azzal szállítja a katlan tüzelőnyílásához, ahonnan egy ötödik munkás szerre beadogatja a tálakat a mester keze alá.

A mészégető mester a katlan rakását a katlan kő- vagy téglapárkányára helyezett párkánykövekkel kezdi. A formájuk és méretük szerint különböző kategóriájú – és ennek megfelelően eltérő megnevezésű – mészkődarabok összerakásakor a leglényegesebb szempont, hogy a kövek súlyuk által egymást megtartsák úgy, hogy a kemenceszerűen kiképzett kb. 1–1,5 méter magas boltív – a bótás – lehetővé tegye az egymásra halmozott, olykor combvastagságú méterfákkal történő tüzelést. A bébótott katlan legtetejére samott-téglát vagy cserekövet (szürke vagy vörös andezit) raknak, amely lefojtja valamelyest a hőt, lezárja felülről a katlant.[8]

Odafigyelést, szakmai hozzáértést igényel a bébótás, ugyanis rosszul rakott katlan a tüzelés alatt össze is dőlhet. Vargyasi beszélgetőtársaink jelezték, hogy ez a munka ugyanakkor józanságot is megkövetel a gazdától, mivel előfordult, hogy az előre elfogyasztott áldomás hatása alatt még a katlanrakás közben egymás után háromszor nyomta oda az elkezdett bótás a mészégető mestert.

A katlanrakásban segédkező kőtörő férfiak általában falubeli cigány munkások, a követ méret szerint kiválogató és a tálakat megrakó asszonyok is gyakran a falu cigány családjaiból kerülnek ki. Ezeket a munkásokat napszámra fizetik. A mészégetés bébótás szakasza az abban résztvevő 5–6 embernek 4–5 órai megfeszített munkáját veszi igénybe. Hogy a napszám-kiadásokat csökkentsék, gyakran a gazda családtagjai is besegítenek.

c.) Bégyújtás, égetés. A katlanba való begyújtást kora reggelre szokás időzíteni, attól számítva a fa és a mészkő minőségének függvényében 35–38 órát égetik, tehát másnap késő délután fejeződik be ez a szakasz. A jó mész nyerésének feltétele az égetés szakszerűsége és ideje. „Én a 36-ot kitüzelöm” – mondta az egyik mészégető, amiből azt érthettük, hogy 1–2 órás ráadásra is hajlandó a minőségi mész érdekében.

Egy korábban idézett, mészégetéssel foglalkozó tanulmány szerint egy katlan kiégetése Homoródalmáson 48 órán át tartott, amit az égetők 8 órás váltásban végeztek.[9] A csíki mészégetés leírásakor az égetés idejét a szerző 4–5 napra tette.[10] Beszámolóik alapján Vargyason egyetlen mészégető sem éget 38–40 óránál tovább. Az időbeli különbség okát – figyelembe véve a katlanok méreteinek azonosságát – a tüzelésre használt faanyag és a mészkő minőségének különbözőségével, illetve a tüzelés intenzitásával magyarázhatjuk.[11]

Az égetés során nagy mennyiségű, leginkább puhafát használnak, „olyan fa kell, amelyiknek nincs sok szene”, ezt rendelésre hozatják a környező erdők vágtereiből. Az égetés alatt a lehulló parazsat folyamatosan ki kell húzni a katlanból, hogy ne tartson meleget, mert csak a lángot hasznosítják, az égeti ki a követ. Keményfa esetén az eltávolítandó izzó szén mennyisége jóval nagyobb lenne, ezért kerülik használatát.

A katlanok méretétől függően 5–7 tonna mészkövet égetnek ki. A keletkezett hőfokot jól jelzi, hogy a kőből kiolvad a fém, a füsttel eltávoznak a szennyeződések és az egyéb ásványok, a kőnek csak a tiszta mész-szerkezete marad meg. A 18–25 méter fa elégetése alatt (óránként 1,5–2 köbméter!) a berakott mészkő súlyának 60%-a elvész. A mészégetők már a tűz intenzitásából, a szinte átlátszó fehéren izzó mészkőről, a terjengő „friss mész szagából” tudják, hogy mikor „kezd megkészülni” a mész. Úgy tartják, hogy „csak a kő húzza a fát, a mész nem húzza”, tehát a kiégetett mész már nem igényli a további tüzelést.

d.) Terhelés. A kifejezés a valamikori szekerek frissen égetett mésszel való megterhelésére utal. Újabban a meszet elszállító tehergépkocsikat és traktorokat is megterhelik. A mészégetés utolsó mozzanatára egy 12–20 órás kihűlési idő eltelte, tehát a késő délután abbahagyott égetést követő másnapon kerül sor. Ekkor a mész még meglehetősen meleg a katlanban, de kockázatos az itteni további tárolása, mert egy esetleges eső beindíthatja a mészoltási folyamatot, és kárba veszhet az addigi minden erőfeszítés. A teherautó megérkeztével először lemérik azt a faluban működő hídmérlegen, majd a helyszínre érve elkezdik a mészkő átrakását a szállítóeszközre. A terhelés szintén 4–6 ember munkáját veszi igénybe, ennek időtartama munkaütemtől függően 3–4 óra. A munkát ugyanazokkal a tálakkal végzik, amelyekkel a követ berakták, a felaprózódott törmeléket rövid nyelű kapákkal merik fel. A munkafolyamat során először a katlan tetejére fojtásnak rakott cserekövet szedik félre (ezt a következő égetéskor is hasznosítják), majd fokozatosan felülről lefelé ereszkedve termelik ki az oltatlan meszet. Amikor elérik a boltás tetejét, óvatosabban dolgoznak, majd amikor a boltív tetején a lyuk annyira tágul, egy létrát eresztenek bele, amelyről fokozatosan lefelé ereszkedve tovább apasztható a mészréteg vastagsága.

A mészkő teherautóra rakását követően ugyanazon az ipari mérlegen újra lemérik az autót, így kiszámítják a teher súlyát, és akkor kerül sor a termék kifizetésére is.

Irodalom

GAZDA József

1993 Mindennek mestere. A falusi tudás könyve. Püski, Budapest

JUHÁSZ Antal

1991 Kőfejtés, kőbányászat, kőfaragás. Magyar Néprajz III. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 620–635.

KARDALUS János

1980 A homoródalmási mészégetés. Népismereti Dolgozatok. Kriterion, Bukarest, 64–74.

VÁMSZER Géza

1977 Népi kismesterségek és ügyeskedések Csík, Gyergyó és Kászon falvaiban. In Uő: Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. Kriterion, Bukarest, 100
 

[1] Juhász 1991: 629.

[2] Kardalus 1980: 65.

[3] Vö. Kardalus 1980: 65–66.

[4] Uo.

[5] „A mészégető katlanok a falu végibe vannak csinálva, most az utóbbi időben téglával van kirakva a köre, az alsó része kőből.” Gazda 1993: 34–35.

[6] Kardalus 1980: 68–69.

[7] Uo.

[8] A korábban említett csíki katlanhoz hasonló, földdel történő szigetelésre nem találtunk adatot.

[9] Kardalus 1980: 69.

[10] Vámszer 1977: 123–124.

[11] Vámszer leírását figyelembe véve a következtetés hiteles lehet: a csíkiak ugyanis a jóval alacsonyabb hőenergia-hordozó cándrával, a fűrészüzemek hulladékával, széldeszkával és forgáccsal égettek. Vámszer 1977: 123–124. Az 1980-as években több helyen a mészégető kemencékben használták el a máshol nem értékesíthető hulladékot, így például sokan égettek használt autó- és traktorgumival is. Lásd Kardalus 1980: 68.

Hagyományos mesterségek vonzásában

(Háromszéki és erdővidéki példa)

A háromszéki és erdővidéki[1] magyar anyanyelvű cigány lakosságot nem nyelve és viselete, hanem elsősorban sajátos közösségi kultúrája és specifikus életszervezése különbözteti meg az itteni magyar közösségektől. Míg egyes településeken a magyar ajkú cigányság hagyományos etnikumspecifikus foglalkozásaival – téglavetés, seprű- és kosárkötés, gombagyűjtés, különféle árukkal és termékekkel való seftelés stb. – önállóan teremti meg egzisztenciáját, számos település arra példa, hogy cigány lakossága gyűjtögető, kéregető, vegetáló életmódot folytat, többnyire a magyar többség gazdasági tevékenységére támaszkodva.

Dolgozatomban két székelyföldi nagyközség, a háromszéki Nagyborosnyó és az erdővidéki Vargyas magyar ajkú cigány lakosságának hagyományos mesterségekkel kapcsolatos kötődéseit, a téglavetés és a mészégetés társadalmi és gazdasági erőterét kívánom összehasonlító szándékkal felvillantani.

1. A nagyborosnyói téglavetők

A téglavetés hagyományos, specifikus cigány mesterség Nagyborosnyón. A korábbi történelmi korszakok forrásai azt igazolják, hogy a helyhez kötött népi mesterség művelői a legkülönfélébb hatalmi berendezkedések idején is hatékonyan illeszkedtek a régió gazdasági struktúrájába. A 17. századi forrásokban például már találhatók bejegyzések, melyek megemlítik a híres háromszéki téglavető cigányok tevékenységét, akiket a környék nagybirtokosai és a faluközösségek is szívesen láttak, sőt több helyen évente megújított szerződéssel végezték a munkájukat.[2]

Az elszórtan felbukkanó forrásutalások mellett a kollektív emlékezet is a nagyborosnyói téglavető gyakorlat ősisége mellett tanúskodik. A borosnyói cigányok széles rétegének tradicionális népi mestersége és egyben fő megélhetési forrása már a kommunizmus előtti évtizedekben is a téglavetés volt. A kisléptékű (családi) gazdasági üzemszervezetben folytatott termelői tevékenység helyi kialakulásának meghatározója a falu kedvező természetföldrajzi tényezője, a téglavetésnek megfelelő minőségű föld megléte. A falun végigfolyó patak alsóbb és felsőbb szakaszai mentén kiváló alapanyag található a téglavetés céljára, amely összetételi arányait tekintve fele homok és fele agyag kell hogy legyen. A lehetőséget a falu cigány lakossága aknázta ki, amely a megfelelő technikai tudás birtokában már az 1948-as államosítás előtt nagyobb tételben állított elő a falu és a tágabb régió építkezéseihez alkalmas téglát.

Később, a szocialista ipari építkezéseknél szerződéssel, államilag támogatott keretek között, szezonális munkamigráció során vetették a téglát Kovászna és Brassó megye kollektív gazdaságainak építéséhez.

A nagyborosnyói cigányok életvitele abban különbözik a szomszédos települések cigány lakosságának életformájától, hogy nem foglalkoznak házaló kereskedelemmel, amely során kézzel készített termékeiket – vesszőseprű, kosár – kínálnák. Az itteni 15–20 család által még napjainkban is folytatott hagyományos mesterség ugyanis körükben magasabb presztízsű, komolyabb gazdasági lehetőséget jelent.

A másfélezres lakosságú községközpont demográfiai mutatói az utóbbi két évtizedben a cigány népesség robbanásszerű szaporodását jelzik. A helyi erőforrásokat és javakat – erdő, legelő, szántóföldek, állatok – pedig továbbra is a kisebbségbe került magyar lakosság birtokolja. Valamilyen – az alábbiakban felvázolásra kerülő – folyamatok azonban oda vezettek, hogy az egykori periférikus Cigánygödör nevű falurészen élő szegény családok a 90-es évektől kezdődően a település fő utcájának házait rendre felvásárolták, hatalmas építkezésekbe kezdtek, és a szimbolikus síkon zajló gazdasági rivalizálás során a magyar lakosság csakhamar vesztesként definiálta magát velük szemben...

Míg a szocializmus utolsó éveiben is a borosnyói cigányok kisebb hányada alacsony szakképesítéssel a környező városok ipari egységeiben dolgozott, a téglavető családok a régión belüli munkamigráció során keresték kenyerüket. 1989-et követően az ipari munkások és a szezonális keresők is jövedelem nékül maradtak. A földek újramérésekor a cigány családoknak is mértek 30–50 ár földet, ezt azonban egy-két család kivételével nem művelték meg, helyette tömegesen a pénzhaszonnal járó téglavetéshez fogtak. Egy helyi cigány ember szerint ők nem tudnak „annyit művelni s annyit rea áldozni a földre, mind a magyar ember, me a magyar ember úgy született s az annak született… de nem törődik az, munka nélkül akar a cigán gazdagodni s élni, hogy őszinte legyen az ember! Azt gondolja, hogy az úgy fog gazdálkodni, mind a magyar ember? Az soha se! Inkább kiadja másiknak, harmadiknak, hogy dolgozza meg s utoljára felszedi a járandót rólla s ott van. Vannak ilyenek. Neki csak pénz kell, a cigánnak. Legyen minél több…”

A 90-es évek rendezetlen tulajdonviszonyai közepette a hatalmát átmentett lokális adminisztratív elit a még kiméretlen községi parcellákból engedett át területeket a föld kitermeléséhez, hisz ismételt pozícióba kerülését a nagyszámú cigányság támogatásának köszönhette. A korábbi adórendszer eltörlésével és a szabad térfoglalás lehetőségével élve a cigány családok nagy tételekben kezdték meg a tégla előállítását, amelyet a környékbeli építkezésekhez vásároltak fel. A gyári téglához viszonyított kedvező ára (négy-ötszörösen olcsóbb) miatt a korábbi két megyényi felvevőpiaci érdeklődés feléledése jelentősen hozzájárult a borosnyói cigánytégla hírének elterjedéséhez, amely a maga során újabb megrendeléseket eredményezett „Az egész környékről ide jőnek. Mit mondjunk, 100 kilométerre, 200 kilométerre. A nagy keresletnek örvendő termék az életstratégiák szerencsés kiválasztása esetén a tégalvetéssel foglalkozó cigány családok gazdasági potenciáljának bővüléséhez vezetett. A hagyományosabb, széles vérségi és lokális kapcsolatokat megmozgató felélő életstratégiák miatt azonban a pénz tartalékolása, kilépésre fordítása vagy a technológiába történő visszaforgatása számos családnál nem történt meg.

Azok a családok, akik szerencsét próbálni indultak külföldre a 90-es évek elején, csakhamar azt tapasztalták, hogy a gazdaságilag sikeres jövőt nem az idős és középgeneráció túlélési stratégiájaként megismert téglavetés, hanem a határon kívüli ügyeskedés, cigánnak való kereskedés biztosíthatja be. A legszegényebb téglavetők azonban, mivel nem rendelkeztek a kilépéshez és az ilyenfajta önállósuláshoz szükséges pénzzel és akaraterővel, kényszerpályára szorulva a téglavetést a létfenntartás érdekében tovább kellett folytassák. A hazatérő migráns családok magyarországi jövedelmeiket kezdettől fogva központi fekvésű telkek és ingatlanok vásárlására, azok kibővítésére, illetve új lakóházak építésére fordították. Építőanyag-igényeiket a helyben maradt téglavetők szolgálták ki, és néhány év elteltével már elkülönült a szegényebb téglavetők és a tehetősebb (tégla)vettetők csoportja.

A migránsok valutában mért nyeresége mellett a téglavetés még mindig megkülönböztetett fontosságú volt a családi jövedelemstruktúra szempontjából. A saját ház építésére megrendelt téglát nem ők maguk gyúrták, de a kiadások csökkentése érdekében maguk égették, vagy napszámos munkással égettették ki. Ugyanígy felvásárlóként, egy-egy folyamatra specializálva részt vettek a nagy tételű megrendelések teljesítésében is. A Gödrök lakói által kivetett és szárított tégla kiégetéséhez szükséges tűzifa ugyanis sok pénzt igényelt, annak híján sokszor arra kényszerültek, hogy falubelijüknek feketén, azaz égetetlenül, nagy árengedménnyel adják el. A migránsok által kihasznált üzlet érzékeltetéseként: 10 000 téglát feketén kb. 700 lejért vásároltak meg. Kb. 500 lejre hozattak fát és két nap alatt kiégették. A készen áruba bocsátott 10 000 tégla ekkor már 2000–2200 lejért, tehát 700–1000 lejes nyereséggel volt eladható.

Jellemző módon a szegény famíliák maradtak meg a különösebb felszerelést és befektetést nem igénylő ágazat mellett, ők a mesterséget jelenleg is évszázadokra visszanyúló hagyományos technika szerint művelik, kivétel az a 2-3 migráns család, amely dízelmotorhoz kapcsolható téglavető géppel teljesíti a megrendeléseket. Előfordul, hogy a falu gazdag cigány családjai is külföldi pénzszerző útjaik szüneteiben valamilyen módon (menedzserként, préstulajdonosként, égetőként) kiveszik részüket ebből az iparból, de leginkább az üzletkötések lebonyolításába törekednek bekapcsolódni.

Összefoglalóként elmondható, hogy Nagyborosnyón a téglavetői gyakorlat és a migráció sajátos összefonódása eredményeként a cigány csoporton belül horizontális törésvonalak jöttek létre, a gazdasági helyzetek kétpólusossága kiélezetté – nagyon gazdag és nagyon szegény – vált.

A migráns csoportot nagyfokú gazdasági racionalizmus jellemzi és a piaci igényeknek való rugalmas megfelelés, receptivitás és adaptálódási hajlam. A valamikor társadalmi deprivációt megélő cigányság rohamos gyarapodása és kedvezőbb gazdasági helyzetbe kerülése a magyar közösség egészét frusztrációval tölti el. Ez az állapot a magyarok introverzióját, az interetnikus kapcsolatok leépülését jelenti, és a két etnikum hangsúlyozódó szegmentáltságát vetíti előre. A magyar és a szegényebb cigány lakosság irigykedéssel vegyes félelemmel követi a gazdasági struktúra változásait a migráns csoportok meggazdagodása mentén, amelyek valamilyen szállal folyamatosan kötődnek a sárból pénzt teremtő téglavetéshez.

2. A vargyasi mészégetők

Vargyas község közel kétezer lakosából mindössze párszáz a cigány származású. A téglavetéshez hasonlóan a mészégetésnek is mint népi mesterségnek, természetkiélő népi iparnak Vargyason a középkorig visszanyúló gazdasági jelentősége volt, azzal a különbséggel, hogy itt székely családoknak jelentett megélhetést az állattartás és földművelés mellett.

Nem tisztázott, hogy Vargyas középkorba visszanyúló tradicionális mesterségébe a falu cigány családjai mikor kapcsolódtak be. Bár a helyi egyházi levéltár forrásai szerint a 19. században is világosan elkülönítették a mészégetéssel foglalkozó székely mészmesterek és a téglavető cigányok tevékenységét,[3] a legidősebb mészégető úgy emlékszik, hogy a mesterséget a 20. század elején egy cigány mészégető már művelte: „egy cigány égette. Nem jut eszembe minek hítták, má rég meghót. Miska, na, ő kezdte vót, valahol megtanulta a mészégetést. Tőle tanulta apám”. Írott forrásokra és narratív visszaemlékezésekre támaszkodva feltételezhetően valamikor a 20. század első harmadában a közbirtokosság alkalmi munkásaiként kerülhettek kapcsolatba a mesterséggel, hisz például az említett Miska nevű mesteren kívül a megkérdezettek nem tudtak a rendszerváltás előtti időszakból cigány mészégetőket említeni. A kommunizmus éveiben a kollektív gazdaságnak termelő néhány mészégető gazda is csak napszámosként dolgoztatott a falu szegényebb cigányai közül verbuvált munkásokkal.

A mesterség sajátos terminológiája azt jelzi, hogy ki milyen szinten kapcsolódik a foglalkozást űzők köréhez, akik jól kontúrozott hierarchia fokain helyezkednek el, s ráadásul éppen ez a kategóriabeli szóródás determinálja a faluban elnyerhető társadalmi elismerés mértékét is, azaz egybeesik a közösségen belüli szimbolikus státussal.

a.) A mészégető fogalma Vargyason azt a mindenfajta szakirányú képzettség nélküli embert – néprajzi terminussal parasztspecialistát[4] – jelöli, aki saját kemencéjében égeti a meszet. Jelenleg Vargyason tucatnyi aktívan dolgozó mészégetőt, más szóval gazdát – vagy újabban patront – találunk. Köztük markáns csoportot alkotnak azok a rokonok, akik egy több generációra visszavezethető mészégető dinasztia tagjai; mellettük számon tartanak néhány idős, visszavonult mészégetőt is. A gazda részvétele nélkül nemigen lehet kiégetni egy-egy katlan meszet, tudására szükség van, a munka összehangolását, a nyersanyag és a szállítás megszervezését ő végzi. A munkások a gazdának szóbeli megegyezés alapján dolgoznak, aki biztosítja a mesterség hivatalos műveléséhez a helyi tanáccsal kötött szerződéses hátteret, fizeti az adót, rendelkezik a kő és fa beszerzéséhez szükséges pénzzel, és megszervezi a nyersanyagok helyszínre történő fuvarozását is. Az állandó megrendelés bebiztosítása és a termék kedvező áron történő értékesítése ugyancsak a gazda talpraesettségét és kapcsolatrendszerét igényli. Az anyagi források előteremtése és a szervezői munka mellett a gazda a mesterség kiváló ismerője, specialistája is egyben.

b.) A mészégetők családtagjai – szülők, gyerekek, feleségek –, amennyiben bírják a nehéz fizikai munkát, alkalmi segítségekként kiveszik részüket a mész előállításának folyamatából. Szerepük nem elsődleges, részvételük sem nélkülözhetetlen, viszont ha elég segítség van, a gazdának nem kell idegen munkaerőt bevonnia és megfizetnie, a haszonból több marad a családban. Ezek a hozzátartozók ismerik a mesterség fortélyait, azonban segítségükre elsősorban a több embert igénylő munkafázisokban, például a nyersanyag helyszínre történő szállításakor, a kő törésekor és katlanba való berakásakor van időszakosan szükség. A mészégetésbe való egy-két napos bekapcsolódásra a munkahely, a családi gazdaság vezetése mellett vagy külföldi munkavállalás szüneteiben is lehetőség nyílik, részvételük tehát opcionális.

c.) Vargyason helyi szóhasználatban munkásoknak nevezik a napszámra fizetett munkaerőt, amelyre a kisebb vagy idősebb családoknak fokozottabb szüksége van. A mészégetésben érintett csoportok kapcsán többrétű, társadalmi és gazdasági hierarchiáról beszélünk, ugyanis a munkások gyakran a falu társadalmának szegényebb rétegéből, leginkább cigány családokból kerülnek ki. A munkások csoportja azokból a személyekből áll, akik elég megbízhatóak ahhoz, hogy a székely gazda számíthasson munkájukra az egymásután következő megrendelések esetén is. A faluban a mészégetésből élő csoport társadalmi megítélése annak ellenére is egyértelműen pozitív, hogy elesett cigány családokból verbuválódik, hiszen a becsülettel végzett értékteremtő munkát általánosan elismerik, státusuk pedig a földművesek és az iparosok közé helyezhető.[5]

A hosszú távú, összehangolt munka egyik biztosítéka a leendő munkás betanítása, kéz alá szoktatása. Az egyik gazda cigány munkása így emlékszik a kezdetekre: „fel az üdősöktől, felszedtük… Hát engem, szegény apám, nyugudjék csendesen, nem tanított erre a munkára, az öregtől láttam, P. bácsitól, me el-elhívott, lehettem tíz, tizenegy esztendős, jöttem, s figyeltem az öreget. S fiam el kell jönni, meg kell tanulni, s addig erre, addig arra, míg az öreg bévett oda a likba maga mellé, s addig figyeltem, amíg felszedtem. Most má nem tud egy akkora követ felvenni, mind így a kujakom, így ne. Na de úgy es menyen, s úgy es csinálja, alig tud felmászni a szekérre! Hetvenen felül van.”

Tény, hogy a vargyasi cigányok a rendszerváltás után nagyobb számban fordultak a mészégetés lehetőségei felé, ám legtöbbjük továbbra is napszámos munkásként kapcsolódott be a termelés egyik-másik fázisába. A mészégető katlanok adóját, a területért fizetett bért a székely tulajdonosok rendezik a helyi tanácsnál. Jelenleg olyan család is van, amely 15–20 éve többnyire ugyanannak a mészégetőnek az állandó munkása, az itthoni munkák szüneteiben pedig az utóbbi időkig Magyarországon egészítette ki időszakos jövedelmét.

Borosnyóval ellentétben, ahol a cigányok által űzött természetkiélő ipar igen alacsony presztízsű, lenézett foglalkozásnak számít, Vargyason a székely mészégetők közösségük megbecsült tagjainak számítanak. A cigány családok elfogadása ezzel összhangban attól vált függővé a faluban, hogy az illető családfő dolgozik-e, részt vesz-e a mészégetésben, és abban milyen szakember, illetve mennyire megbízható munkát végez. Ez a patrónus–kliens típusú, szoros együttműködéssé alakuló több éves informális viszony a munkaszezonon kívüli kölcsönös alkalmi segítségekre is kiterjed. „Neköm megvan az állandós munkás, há hogyne. [Hány ember van itt állandóan?] Most egy ember s izé a fiával, egy család. Sógor, feleségök rakják es, ők es égetik. Én hordok követ s fát.” Cserébe a gazda élelemmel segíti munkásának családját, akitől cserébe lojalitást, megbízhatóságot vár el. „Ott megvannak az emberek, amelyikek rendesen, azok mennek mindig dolgozni. Négy-öt embör, hat embör, ott is két katlan van. Ugye tavasszal bárán van, adnak egy báránt, adnak egy juhot vagy sajtot adnak.”

A szoros gazdasági kapcsolatok példáival szemben számos narratíva a cigányok által becsapott gazdákról szól. „Nem érte meg, met nem vót kivel csinálni s ezekkel a cigányokkal itt Vargyason, ugye... azoknak vásároljad az élelmet, vásároljad a cigarettát, vásároljad ezt, vásároljad azt, nehéz. Akkor olyanok vótak, hogy előre má jöttek, hogy adjak pénzt, me hónap jő dolgozni. Odaadtam a pénzt: vagy jött, vagy nem.”

Két tapasztalt idős mészégető még markánsabban fogalmazta meg kirekesztő véleményét: „Neköm nem vót cigány, neköm rendes vargyasi magyar ember vót. Én nem szerettem a cigányt. [Miért?] Hát azé, met azoknak mindent kellett adni. Azoknak ételt, italt, pénzt, mindent! Egy más, rendes ember eljött, a tarisznyába hozta az élelmet, me bérakta, kiégettük, akkor adtam a tiszta pénzt. Akkor es jól járt, s az es jól járt…”; illetve: [Cigányokat nem alkalmaz?] Én??? Cigányt? Neköm magyar embörök vótak!”

Érdekes jelenség, hogy annak ellenére, hogy a hosszú idő alatt kiválóan elsajátították a munkafázisokat, s lényegében az idős gazdáknak ők égetik a meszet, egy-két kivételtől eltekintve nem mertek belevágni saját vállalkozásba. Egyrészt szerepe volt ebben a hiányzó infrastruktúrának (teherautó, szekérfogat), az engedélyszerzési procedúrának, a bizonytalan felvásárlásoknak, de az adók és a hivatalos papírmunka egyfajta miszticizálásának is a székely gazdák részéről. Többen hangoztatták, hogy nincs olyan kapcsolathálójuk, amely törekvéseikben támogatná, adott esetben a helyi tanácstól és a székely gazdáktól sem várhatnak segítséget. „Hát ezen, így ha nincsen fogatja, vagy járműve, valami, autó, kocsi, beszerezze ezeket a dolgokot, nem érdemes vele foglalkozni. Me erőssen sok kiadás van vele. Így ahogy van az öreg es, Pista bácsi, lova van, szekere van, a követ meghordjuk, a fát meghordjuk, kiadás nincsen.”

2000-ben azonban Vargyas határában precedens nélküli eseményre került sor: egy falusi cigány ember saját katlant épített, s ezzel belépett a katlangazdák sorába. A székely mészégetőknek konkurenciát jelentő kezdeményezést napszámosként szerzett évtizedes tapasztalata tette lehetővé. Gazdasági tevékenységének sikere a családi ipar kibővítését kívánta meg, így alig két évvel később újabb kemencét épített a már meglévő tőszomszédságába. Vállalkozásában munkásokként szintén cigányokkal dolgoztatott, ő is kialakította a megbízható napszámosainak szűk csoportját.

A többszöri interjúalkalom során úgy tűnt – de a kutatás további feladata lesz be is bizonyítani –, hogy ebben az esetben lebomlottak a mészégetés hagyományban gyökerező többszörösen hierarchikus viszonyainak etnikai struktúrái, és a cigány gazda és munkása között a mészégetéshez fűződően már csupán eltérő fokú kötődésekről, és más-más gazdasági pozícionálódásról beszélhetünk. Tény, hogy az indulása óta eltelt időszak erőfeszítéseinek köszönhetően a lokális köztudatban mészégetőként tartják számon. Úgy tűnik a példa alapján, hogy egy idő elteltével a helyi mészégető közösség alternatíva híján szimbolikusan is soraiba fogadja a kívülről érkezőt, amit leginkább a csoportjukat azonosító mészégető megnevezés használatával juttat kifejezésre.

A helyi szakma igazából egy következő cigány gazda, egy újabb rivális feltörekvésekor próbálta felemelni szavát és elhatárolódni attól, hisz ez a vargyasi cigány 2007-ben újoncként, szakmai tapasztalat nélkül, külföldi tevékenységét félbehagyva vágott bele a mészégetésbe. A beszámolók szerint a régi mészégetők a közvéleményen keresztül is próbálták ellehetetleníteni vállalkozását: hírek keringtek, hogy nem égethet jó meszet, mert nem ért hozzá; a katlan már a rakáskor összeduvadt; ismerősei is próbálták lebeszélni, hogy nem fogja tudni eredményesen művelni az ipart. „Egy újonc építette a katlant, s arra haraguttak, hogy né belészökött, hogy se fogat, se traktor, se kocsi, semmi, s méges nekifogott, de mamáj napig es csinálja az es, nincsen se lova, se szekere…”

3. Következtetések

A hagyományos építőanyagipar körébe tartozó két mesterség, a téglavetés és a mészégetés művelői az utóbbi évszázad során más-más módon érintettek a népi iparban: míg a téglavetés a cigány lakosság egyetlen szolidabb megélhetési lehetőségét jelentette, a székeléy mészégetők alapvetően gazdálkodással és állattartással biztosítottak maguknak tisztes megélhetést, a mészégetés általában szezonális jövedelemforrásként a családok jövedelemkiegészítését szolgálta.[6] Ez az akár hagyományosnak is tekinthető gazdasági struktúra az 1989-es rendszerváltozással alapjaiban újraszerveződött, összességében a cigányság régi mesterségek felé történő fordulását eredményezte. Attól függően, hogy mennyire jól sajátították el a foglalkozás technikáját, mennyire szorgalmasak és mennyire sikeres életstratégiát követnek, még ma is kiugrási lehetőségek rejlenek a tradicionális népi iparban.

A téglavetésből, illetve a mészégetésből élő cigány családok más-más módon kötődnek a mesterséghez, hiszen eltérő gazdaságtörténeti utat jártak be. Lényeges szempont, hogy a mesterséghez való kötődés mértéke függvényében mind az etnikumspecifikus, mind a tanult népi mesterség alapvetően meghatározza művelőinek gazdasági helyzetét és a közösségen belül elfoglalt társadalmi pozícióját.

A téglavetők egy csoportjának a 90-es években megtörtént gazdasági kilódulását az akkori országos politikai helyzet is elősegítette. Néhány vargyasi cigány család számára ellenben a rendszerváltás éppen egy ősi székely mesterségbe történő szocializáció folyamatának beindulását jelentette, amelynek legalsó lépcsőfokáról, a kőtörésre vagy égetésre alkalmazott napszámos pozíciójából próbáltak magasabbra jutni. A csak szűkös megélhetést biztosító szezonális jövedelmeiket ugyanúgy külföldön megkeresett pénzekkel egészítették ki, mint a borosnyói téglavetők, azonban azzal az éppen aktuális, rövid távú szükségleteiket elégítették ki vagy szimbolikus javak megszerzésére fordították, általában túlköltekezve magukat.

Az első cigány etnikumú vargyasi mészégető vállalkozók 21. századi megjelenésében lényegében a Nagyborosnyón egy-másfél évtizeddel ezelőtt lezajlott vállalkozói szemlélet kibontakozásának kezdete ismerhető fel. Az évtizedes késéssel induló vállalkozásoknak azonban a megváltozott makrogazdasági állapot kedvezőtlenebb háttérnek bizonyult – például már nem akkora volumenű az építőanyagokra a kereslet, mint a 90-es években volt, így a ritka kilépések és a mesterséggel szembeni magas fokú kötődés (amely során vállalkozóként is maguk végeznek el minden munkafázist) nem teszik lehetővé a pénz látványos felhalmozását; a mészégetés jövedelme csupán a néhány mélyebben implikált család tisztes megélhetését biztosítja.

A Borosnyóhoz hasonló volumenű építkezés, a pénztőke reprezentatív beruházása Vargyason sem a magyar, sem a cigány családokra nem jellemző, amely a tradicionális mesterségre történő nagyfokú támaszkodásnak, a megélhetésre (és nem a meggazdagodásra) mérséklődött jövedelmeknek, továbbá a szigorított feltételek következtében a magyarországi munka hivatalos vállalásának tudható be.

A kutatás további feladata lesz figyelemmel követni a továbbiakban, hogy a vállalkozói hajlam és a profitszerzési ösztön a vargyasi cigányság esetében is ugyanolyan belső rétegződést eredményez-e egy gazdasági elit színre lépésével, mint Borosnyó esetében, amely szimbolikus provokációt folytatva képes lesz a székely és a cigány etnikumok közötti, gazdasági alapokon nyugvó hagyományos hierarchia folyamatos megkérdőjelezésére.

Irodalom

ACHIM, Viorel

2001 Cigányok a román történelemben, Osiris Kiadó, Budapest.

ALBERT Ernő

1998 A cigányok útja Háromszékre és itteni életük, in: Bari Károly (szerk.): Tanulmányok a cigányságról és a hagyományos kultúrájáról, Petőfi Sándor Művelődési Központ, Gödöllő, 81–93.

BAKÓ Ferenc

1963 A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái, Az Egri Múzeum Évkönyve, I, Eger, 297–315.

JUHÁSZ Antal

1991 Kőfejtés, kőbányászat, kőfaragás, Magyar Néprajz III. Kézművesség, Akadémiai Kiadó, Budapest, 620–635.

KINDA István

2007 „A téglavetéssel erőssen nagy baj van...” Fejezetek a nagyborosnyói cigányok gazdasági és társadalomnéprajzi kutatásából, Acta Siculica 2007, Sepsiszentgyörgy, 597–622.

KINDA István – PETI Lehel

2004 Szenesek. A tradicionális erdőkiélés és a nyugati piacgazdaság között. Vállalkozói kultúrák Farkaslakán? Erdélyi Társadalom. Szociológiai szakfolyóirat, II, 2, 203–225.

PALÁDI-KOVÁCS Attila

1988 Népi mészégetés a gömör-tornai karsztvidéken, in: Uő: Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben, Gömör néprajza XIV, KLTE Néprajz Tanszék, Debrecen, 51–70.

 

[1] Háromszék és Erdővidék a történeti Székelyföld 1876-ig fennálló közigazgatási tájegységei. Ma mindkét település Kovászna megyéhez tartozik.

[2] ALBERT Ernő 1998, 88; országos viszonylatban ACHIM, Viorel 2001, 222–223.

[3] Az 1814-es kifizetések között: „2do: A tégla vető cigánynak”, öt sorral alább pedig „8vo: A mész mestereknek...” Vargyasi Egyházközségi Jegyzőkönyv töredéke 1813–1818, Vargyasi Unitárius Egyházközség Irattára. Az átírt dokumentumok önzetlen átengedéséért köszönet illeti Fehér János művészettörténészt.

[4] JUHÁSZ Antal 1991, 629.

[5] Akárcsak a nagyrészt szénégetésből élő és fejlődő Farkaslaka esetében. Lásd KINDA István – PETI Lehel 2004, 203–225. Érdekes módon a szintén termelői tevékenységet folytató nagyborosnyói téglavető cigányokat – talán etnikai identitásuk miatt? – meglehetősen lenézik a faluban. KINDA István 2007, 597–622.

[6] A Bükk és Gömör vidékének háziiparszerűen űzött mészégetése kapcsán a kutatás ugyanennek a komplementer jellegű gazdálkodási stratégiának a meglétét és hatékony működését igazolta. Lásd BAKÓ Ferenc 1963, 297–315; PALÁDI-KOVÁCS Attila 1988, 51–70.

Támogatók

http://www.eeagrants.org/
http://www.fonduri-patrimoniu.ro/